Ugorjunk december 24-re.
Kint csend, bent feszültség.
Ilyenkor jön el az a pillanat, amikor megérzed: a karácsony nem a díszeken, nem a menün, nem a „hangulaton” múlik, hanem azon, hogyan lélegeztek együtt egy olyan napon, amikor mindenki egy kicsit érzékenyebb, fáradtabb, túlpörgöttebb, mint máskor.
És ilyenkor lép be a képbe a családi klasszikus:
– Ennél a gyereknél csak következetesnek kell lenni!
– Szerintem túl engedékeny vagy.
– A mi időnkben…
– Hagyd már, hadd játsszon…
– Inkább aludnia kellene.
– Szerintem a tesó a hunyó.
Nálunk eddig a legjobb az volt, mikor a dédik egyike közölte: „Jól elkényeztettétek ezt a gyereket!” (Büszkén vállaljuk. Ki, ha nem a szülei?)
A rokonok nem rosszat akarnak. De más temperamentumokból nézik ugyanazt a gyereket. Más szemmel látnak, másra érzékenyek, másra reagálnak – és ezer tanáccsal jönnek, mert ők abból indulnak ki, ami náluk működött. Csakhogy a te gyereked nem az ő gyerekük. A te családod ritmusa nem az ő családjuk ritmusa. És ebben nincs semmi konfliktus: ez egyszerűen tény.
A karácsonyi túlélés titka nem az, hogy minden tanácsot megfogadsz, hanem az, hogy tudd, melyik temperamentum mit lát – és mit nem. A kolerikus rokon azonnal megoldást akar. A szangvinikus rokon mindenből játékot csinál. A melankolikus rokon aggódik, mert érzi a feszültséget. A flegmatikus rokon szerint pedig minden jó úgy, ahogy van. És te ott állsz középen, próbálva egyszerre békét, ritmust és józan észt tartani.
A jó hír az, hogy nem kell mindenkinek megfelelni. A gyerekek is akkor érzik magukat biztonságban, ha te önmagad maradsz — nem akkor, amikor mindenkit kiszolgálsz. A decemberi túléléshez legtöbbször nem újabb szabályok kellenek, hanem engedély: jogod van egyszerűsíteni, pihenni, nemet mondani, és megtartani a saját családi ritmusotokat.
A rokonok szeretete érték, de az ő szokásaik, elvárásaik nem törvények. A gyerek érdeke nem mindig az, hogy mindenkihez igazodjon — néha az, hogy te legyél számára a stabil pont, aki átsegíti a túl sok inger, a túl sok találkozás, a túl sok hangulat hullámain. Ha ebben a pár napban csak annyit viszel magaddal, hogy nem kell mindenkinek megfelelni, már tettél valamit a békéért — a saját családi békétekért is.
Ahogy idáig értünk az évben, szeretném megköszönni, hogy velem tartottál. A december vége nemcsak egy hónap végét jelenti, hanem egyfajta belső áthangolódást is. Ilyenkor a napok rövidebbek, a fény lassabban érkezik, a gyerekek izgatottabbak, mi pedig (valljuk be) kicsit érzékenyebbek vagyunk, mint máskor. És ez így van jól. A december nem arról szól, hogy mindent tökéletesen csináljunk, hanem arról, hogy legyen bennünk annyi szelíd figyelem, hogy megérezzük: most nem a feladatoknak kell helyet csinálnunk, hanem ennek az egymás felé fordulásnak.
A két ünnep közötti napok különösen fontosak. Egy lassabb ritmus, egy melegebb takaró, egy picit hosszabb reggeli csend — és máris történik valami, ami egész évben ritka: van időnk megérkezni önmagunkhoz.
Kívánom, hogy ezek a napok legyenek derűsek, legyen bennük finom meghittség, olyan “minden rendben lesz” érzés, amit nem lehet siettetni, de észre lehet venni. Ha ez most nehezebben jön — akkor is ott van, csak halkabban.
Ha feliratkoztál a hírlevelemre, kérlek, figyeld december 24-én reggel a leveleidet. Most kivételesen nem hétfőn, hanem szenteste napján, már a délelőtti órákban küldöm el az ünnepi ajándékot és mellé egy kis meglepetést is — olyat, amit csak ott osztok meg.
Olyan, mint egy apró boríték a fa alatt: kicsi, személyes, kedves.
A blog következő bejegyzése január 5-én érkezik, amikor már lecsendesedtek az ünnepek, és új lendületet veszünk együtt — tisztább fejjel, frissebb szívvel.
Addig pedig kívánom, hogy a karácsonyod legyen békés, a két ünnep közötti napok legyenek megengedőek és puha pihenéssel teliek, és hogy jusson bennük számodra is egy kis hely, ahová jó visszavonulni. Áldott ünnepet és szép évzárást kívánok!
Zsófi