A vision board legegyszerűbben egy tervezési eszköz. Fogunk egy nagy lapot – kartont, papírt, táblát –, és képekkel, szavakkal, rajzokkal megmutatjuk rajta, honnan szeretnénk eljutni hova. Kivágunk magazinokból, nyomtatunk, rajzolunk, írunk: mi az, amit szeretnénk többet, miből szeretnénk kevesebbet, milyen hangulatú hétköznapokat képzelünk el. Van, aki határidőt is rendel hozzá, más inkább csak irányokat jelöl ki. Nem kötelező benne konkrét célokat vagy számokat megfogalmazni – a lényege az, hogy láthatóvá váljon, mi fontos.
Családi körben ez gyakran közös program. Leülünk, beszélgetünk, mindenki hozzátesz valamit. A gyerekek rajzolnak, ötletelnek, a felnőttek próbálják összefogni a képet. Ez a része általában jól működik. Jó beszélgetések születnek, kiderülnek vágyak, amik addig nem voltak kimondva. A vision board ebben az értelemben valóban hasznos: segít közös nyelvet találni.
A gond ott szokott kezdődni, amikor ezt a képet működési tervként kezdjük kezelni. Amikor abból, ami eredetileg iránytű volt, elvárás lesz. Amikor a „jó lenne” átcsúszik a „csinálnunk kell”-be, és a családi tervezés észrevétlenül projektmenedzsmentté válik. Itt válik különösen fontossá, hogy észrevegyük: ugyanazt a tervet nem mindenki ugyanúgy olvassa.
Van az a gyerek, aki a közös tervezés után azonnal lépéseket lát. Ha kint van egy cél, akkor azon dolgozni kell. Elkezdi bontani, szervezni, számon tartani. Nála a vision board könnyen válik belső kötelezettséggé. Itt a szülői segítség nem az, hogy még több célt adunk hozzá, hanem hogy világossá tesszük: nem minden irány jelent azonnali feladatot.
Van olyan gyerek, aki magát a tervezést élvezi. Rajzol, mesél, új ötletekkel áll elő, és örül annak, hogy együtt gondolkodunk. Számára a vision board inkább élmény, mint útiterv. Ha minden elemét számon kérjük, gyorsan elvész a lelkesedés. Itt a realitás abban segít, hogy kiválasztunk egy-két dolgot, ami valóban fontos, a többit pedig hagyjuk inspirációnak.
Aztán vannak azok a gyerekek, akik már a tervezésnél előre számolnak. Mit bírunk? Mi fér bele? Mi lesz, ha nem sikerül? Ők gyakran csendben dolgoznak, sok energiát tesznek bele, és kívülről nagyon rendezettnek tűnnek. És aztán időről időre emlékeztetnek mindenkit, hol kellene járniuk. A vision board náluk nem felszabadító, hanem terhelő is lehet. Itt nem motivációra van szükség, hanem annak kimondására, hogy nem minden cél teljesítménymérés.
És ott vannak azok is, akik inkább figyelnek. Nem lelkesednek különösebben, nem ellenkeznek, csak kivárnak. Ők akkor kapcsolódnak be igazán, amikor a tervek lefordulnak konkrét hétköznapokra. Számukra a vision board önmagában kevés, a rendszer viszont sokat számít: mikor mi történik, mihez kell alkalmazkodni, mi változik ténylegesen.
A januári családi tervezés akkor válik működőképessé, ha a vision board nem cél, hanem kiindulópont. Nem mindent kell egyszerre megvalósítani, és nem mindenkinek ugyanúgy. A rendszer ott kezdődik, ahol a vágyakat lefordítjuk a mindennapokra, figyelembe véve azt is, ki hogyan viszonyul a tervekhez.
A vision board megmutatja az irányt. A temperamentum segít eldönteni, milyen tempóval és milyen eszközökkel érdemes elindulni. Ha ezt a kettőt nem keverjük össze, a tervezés nem kifáraszt, hanem megtart – nemcsak januárban, hanem később is.
Ha hetente szeretnél összefoglalót kapni a cikkekről, és értesülni a kiadványokról, csatlakozz a Szülőnavigátor hírleveléhez!