A farsang elvileg vidám. Színes. Kreatív. A gyerekek imádják, az iskolák szervezik, az óvodák készülnek rá. A gyakorlatban viszont ez az az időszak, amikor a szülők nagy része valahol félúton elveszíti a fonalat egy kartonpapír, egy ragasztópisztoly és egy „de mindenki másnak már kész van” mondat között.
Kezdjük ott, hogy a farsang nem egyenlő a jelmezzel. A gyerekek fejében igen, a felnőttekében viszont sokszor az előkészületekkel, a határidőkkel és a „miért most jut eszébe” típusú kérdésekkel azonosul. És itt csúszunk el: mi rendszert, ők élményt keresnek.
Van gyerek, aki már január elején tudja, minek szeretne öltözni, és hetente háromszor meggondolja magát. Van, aki az utolsó pillanatig nem tud dönteni, majd hirtelen mindent akar. Van, aki pontos elképzeléssel érkezik, és van, aki csak sodródik a többiek ötleteivel. Ez nem szervezetlenség, hanem különböző működésmód.
A farsang azért nehéz terep, mert egyszerre sok inger van jelen. Zaj, mozgás, jelmez, szereplés, elvárások. Van gyerek, akit ez felpörget, és van, akit kimerít. Van, aki egész nap várja, és van, aki már délelőtt túl van rajta fejben. A „de hát ezt élvezni kellene” ilyenkor kevés segítséget nyújt.
Szülőként gyakran nem is a gyerek, hanem a környezet nyomása a nehéz. A közösségi fotók, a tökéletes jelmezek, a kreatív megoldások. Könnyű elhinni, hogy ebből teljesítmény lett. Pedig a farsang nem vizsga, és nem projektmunka. Egy esemény, ami akkor működik jól, ha nem akarunk többet belőle, mint ami.
Ha túlélési útmutatót kellene adni, az valahol itt kezdődne: nem minden gyerek ugyanúgy viseli a szereplést. Nem minden gyerek szeret beöltözni. Nem minden gyerek élvezi a tömeget. És ez nem baj. A farsang nem nevelési próba, hanem alkalmazkodási helyzet.
A legnagyobb segítség sokszor nem az, hogy még szebb jelmezt csinálunk, hanem az, hogy észrevesszük, mikor van elég. Mikor kell hazamenni. Mikor kell levenni a maszkot. Mikor kell megengedni, hogy a gyerek ne legyen „lelkes”, hanem csak jelen legyen.
És egy apró, de fontos dolog: a farsang elmúlik. A ragasztó a kezünkről is, a jelmez a szekrény mélyére kerül, az emlék pedig megmarad – jó vagy kevésbé jó formában. A gyerekek ritkán arra emlékeznek, mennyire volt profi a jelmez. Inkább arra, hogy biztonságban voltak-e közben.
Ha ezt sikerül megadni, akkor a farsang túlélve.
Ha nem, akkor is vége lesz.
És jövőre újra lehet próbálni – akár kevesebb kartonnal.
Ha hetente szeretnél összefoglalót kapni a cikkekről, és értesülni a kiadványokról, csatlakozz a Szülőnavigátor hírleveléhez!