A nőnapról sokféle kép él bennünk. Van, akinek egy csokor virág jut eszébe, van, akinek egy kedves gesztus az iskolában vagy a munkahelyen. Sokszor azonban ezek a gesztusok inkább jelképek: egy rövid pillanat, amikor észrevesszük a nőket a mindennapok közepén.
Számomra a nőnap soha nem a virágról szólt. A virág kedves figyelmesség, de gyorsan elhervad. Ami sokkal fontosabb lenne, az az, hogy a női munka valódi értéke láthatóvá váljon. A munkahelyen ez egyszerűen mérhető: fizetésben, előrelépésben, a felelősség elismerésében. Otthon azonban sokkal nehezebb kimondani, mi minden történik nap mint nap. Pedig a családok működésének nagy része ezen a láthatatlan munkán áll. Valaki észben tartja a határidőket, valaki megszervezi a napot, valaki gondoskodik róla, hogy legyen étel az asztalon, tiszta ruha a szekrényben, és valaki figyel arra is, hogy a gyerek időben lefeküdjön, vagy éppen kimenjen a szabad levegőre.
Ez a munka ritkán kap külön elismerést. Sokszor annyira természetesnek vesszük, hogy fel sem tűnik, mennyi energia és figyelem van mögötte.
Talán ezért gondolom úgy, hogy a nőnap valójában nem a virágok napja. Inkább annak az emlékeztetője lehetne, hogy a gondoskodás is munka. Figyelem, szervezés, jelenlét. És hogy ennek az értéke nem kisebb attól, hogy gyakran csendben történik.
A gyerekek számára ez a gondoskodás nem külön esemény. Ez az a háttér, amelyben élnek. Mint a levegő vagy a fény: nem beszélnek róla, egyszerűen csak természetesnek veszik. A gondoskodás azonban önmagában nem elég. A gyerekeknek ugyanannyira szükségük van határokra is. A határ nem szigorúság. A határ keret. Ritmus. Valaki, aki megtartja a napot, amikor a világ körülöttük hirtelen tágabbá válik.
Márciusban ez különösen jól látszik. A nap kisüt, melegebb lesz, a gyerekek hosszabban maradnának kint, egyre kevésbé akarnak visszatérni a szobába. A világ hívja őket. Ilyenkor a felnőttek feladata nem az, hogy ezt megállítsák, hanem az, hogy keretet adjanak neki. A gondoskodás néha egy meleg sál. Néha egy uzsonnás doboz. Néha pedig egy mondat: „Most indulunk haza.” A gyerekek számára ez nem korlátozás. Ez a biztonságos keret.
Talán ezért érdemes nőnapon nemcsak a gondoskodásról beszélni, hanem a határról is. Mert a kettő együtt működik. És talán maga a nőnap is egy ilyen határ. Egy közösen meghúzott vonal, amely arra emlékeztet, hogy a nők munkája – a látható és a láthatatlan munka egyaránt – sokáig háttérben maradt. Az alacsonyabb fizetések, az üvegplafon, az otthoni gondoskodás természetesnek vett terhei mind olyan jelenségek, amelyeket ezzel a határral próbáltunk láthatóvá tenni.
A határ azonban nem mindig hoz gyors változást. Sokszor újra és újra meg kell húzni.
Talán ezért érdemes először a saját életünkben gyakorolni. A családokban, a mindennapi döntésekben, abban, hogyan osztjuk meg a munkát, hogyan ismerjük el egymás erőfeszítését. Ha ezek a határok egyszer valóban megszilárdulnak, talán eljön az a nap is, amikor már nem lesz szükség külön nőnapra ahhoz, hogy a nemek közötti egyenlőség természetes legyen.
Addig pedig marad a gyakorlás – otthon, a mindennapokban.
Boldog nőnapot!
Hírlevél
Ha szeretnél értesülni az új írásokról, a hírlevélben hetente egyszer összegzem őket.
Támogatás
Ez a blog független tartalom.Ha fontosnak érzed ezt a szemléletet, a lap tetején található Gift gombra kattintva közvetlenül is támogathatod – akár pár száz forinttal is.
Könyv
A gyerekek működéséről, a személyiségekről, a mindennapi nevelésről és az életmódról összefüggéseiben írok az A temperamentumok című könyvben.