Március 15. a magyar történelem egyik legszebb napja. Egy olyan pillanat, amikor fiatalok, költők, diákok és polgárok együtt mondták ki: vannak dolgok, amelyek fontosabbak a félelemnél.
Gyermekeink számára azonban ez a nap nem csupán történelmi dátum. Sokkal inkább lehetőség arra, hogy megértsék: a szabadság nem magától értetődő, és nem is csak jog. A szabadság mindig felelősséggel jár – felelősséggel egymás iránt, a közösség iránt és a jövő iránt.
A gyerekek természetesen érzik a szabadság vágyát. Futni akarnak, kérdezni akarnak, vitatkozni akarnak, saját gondolataikat szeretnék megvalósítani. Március 15. története segíthet megmutatni nekik, hogy ez a vágy nem új: minden nemzedék újra és újra megfogalmazza.
És talán ez a nap arra is emlékeztet bennünket, szülőket és tanárokat, hogy a szabadság tanulható. Nem hangos szavakból, hanem példából: tiszteletből, párbeszédből és abból, hogy a gyerekek kérdéseit komolyan vesszük.
Amikor március 15-ről beszélgetünk a gyerekekkel, azt is érdemes szem előtt tartani, hogy nem mindenki ugyanúgy kapcsolódik a történethez. A temperamentumok között ebben is nagy különbségek lehetnek.
A kolerikus gyereket általában megragadja a bátorság és a cselekvés. Számára a történet arról szólhat, hogy vannak pillanatok, amikor ki kell állni valamiért. A kolerikus temperamentum lendületét könnyű felismerni Petőfi Sándorban. Szenvedélyes, bátor, gyorsan cselekvő alkat volt. Nem sokat mérlegelt: kimondta, amit gondolt, és azonnal mozgásba hozta az embereket. A kolerikus gyerekek gyakran ösztönösen kapcsolódnak ehhez az erőhöz. Számukra a történet azt mutatja meg, hogy a bátorság akkor válik értékké, ha ügyet szolgál. Mivel egy kolerikus gyerek számára a szabadság elsősorban cselekvést jelent, akkor vesszük komolyan, ha felelősséget kap: feladatot, döntési lehetőséget, valódi szerepet a közösségben. A túl sok tiltás csak harcot szül, de a bizalom vezetővé formálhatja.
A szangvinikus gyerek inkább a közösség oldaláról közelít. A tömeg, az ünnep, a zászlók, a dalok és a közös élmény ragadhatja meg. Neki a történet élővé válik, ha mozgás, játék vagy szerepjáték is kapcsolódik hozzá. A szangvinikus temperamentum könnyedsége és közösségi ereje Jókai Mór alakjában ismerhető fel. Ő volt az, aki kapcsolatokat teremtett, történeteket mesélt, lelkesített és magával ragadta az embereket. A szangvinikus gyerekek számára a forradalom közösségi élménye – a tömeg, a dalok, a lelkesedés – válik érthetővé. A szangvinikus gyerek számára a szabadságvágy könnyen szétszórtsággá válhat, ha nincs ritmus és keret. Ha azonban élő közösségben tapasztalja meg, hogy számít a jelenléte, akkor a lelkesedése másokat is mozgásba hozhat.
A melankolikus gyerek érzékenyebben reagál a történet súlyára. Őt gyakran az igazságtalanság kérdése érinti meg: miért kellett harcolni, miért volt erre szükség, mi történt az emberekkel. Számára fontos lehet a történetek mélyebb oldala, a sorsok és az emberi érzések. A melankolikus temperamentum mélysége Széchenyi István alakjában jelenik meg. Bár ő nem a forradalom napján állt a tömeg élén, mégis az a gondolkodó volt, aki hosszú éveken át kereste a nemzet felemelkedésének útját. A melankolikus gyerekek gyakran így kapcsolódnak a történelemhez: nem a hangos pillanatok, hanem a kérdések és a felelősség érdeklik őket. A melankolikus gyerek számára a szabadság az igazság kérdése. Ő azt szeretné érezni, hogy a világ értelmes és méltányos. Ha a kérdéseit komolyan vesszük, és teret adunk az érzékenységének, akkor ebből mély erkölcsi tartás születhet.
A flegmatikus gyerek általában nyugodtabban közelít ezekhez a témákhoz. Nem a dráma vagy a lelkesedés ragadja meg, hanem a történet rendje: mi történt, hogyan alakult, mi lett a következménye. Ő akkor érzi magát biztonságban, ha a történések érthető keretbe kerülnek. A flegmatikus temperamentum nyugodt ereje Deák Ferencben látható. Ő nem a gyors cselekvés embere volt, hanem a türelmes, kitartó rendezésé. A történelemben sokszor az ilyen személyiségek teremtik meg azt a stabil alapot, amelyre mások építhetnek. A flegmatikus gyerekek számára ez a fajta nyugodt, kitartó jelenlét lehet ismerős. A flegmatikus gyerek számára a szabadság a biztonságos tér. Ő nem a lázadás felől közelít, hanem a nyugalom felől. Ha stabil rend és kiszámítható keretek veszik körül, akkor lassan, de biztosan saját tempójában válik önállóvá.
Ezek miatt fontos, hogy amikor a gyerekekkel a szabadságról beszélünk, ne ugyanazt várjuk mindenkitől. Van, aki lelkesedik, van, aki kérdez, van, aki csendben figyel. Mindegyik út ugyanoda vezet: ahhoz, hogy a történelmet saját módjukon értsék meg.
Talán a 1948-49-es forradalom és szabadságharc történetének egyik legszebb tanulsága az, hogy a szabadság nem egyetlen ember műve volt. Különböző temperamentumok, különböző erők találkoztak benne. A bátorság, a lelkesedés, a gondolkodás és a türelem együtt formálta a történelmet, egyik sem létezhetett a többiek nélkül.
Ugyanez történik egy családban vagy egy osztályban is. A gyerekek különbözőek. Nem ugyanaz az erő él bennük, de mindegyikre szükség van.
Az egyik legfontosabb szülői feladat pedig felismerni, hogy a gyerek szabadságvágya nem ellenségünk. Ugyanaz az erő dolgozik benne, amely a történelem során újra és újra mozgásba hozta az embereket. A mi dolgunk nem az, hogy elfojtsuk, hanem hogy formát adjunk neki.
És ha ez sikerül, akkor a gyerek zabolátlansága nem puszta ellenkezés marad, hanem lassan valódi szabadsággá érik: felelős, cselekvő és autonóm emberi szabadsággá.
Hírlevél
Ha szeretnél értesülni az új írásokról, a hírlevélben hetente egyszer összegzem őket.
Támogatás
Ez a blog független tartalom.Ha fontosnak érzed ezt a szemléletet, a lap tetején található Gift gombra kattintva közvetlenül is támogathatod – akár pár száz forinttal is.
Könyv
A gyerekek működéséről, a személyiségekről, a mindennapi nevelésről és az életmódról összefüggéseiben írok az A temperamentumok című könyvben.