Thuróczy Zsófi

A festés a gyerekeknél nem egyszerűen kreatív elfoglaltság. Nem csak arról szól, hogy készül-e egy szép kép, kerül-e valami a hűtőre, vagy sikerül-e felismerni rajta a házat, a fát, az embert. A festés sokkal inkább egy olyan tér, ahol a gyerek belső történései mozdulattá, színné, formává válhatnak. Amit még nem tud elmondani, azt gyakran meg tudja festeni. Amit nem tud szépen összerakni mondatokban, azt néha egy nagy piros folt, egy összegabalyodó lila örvény, egy ismétlődő hullám vagy egy sötét sarok mutatja meg.

Ezért a festést nem érdemes pusztán „programként” kezelni. Nem ugyanaz, mint amikor gyorsan előveszünk valamit, hogy a gyerek ne unatkozzon. A festés akkor tud igazán segíteni, ha van benne idő, anyag, figyelem és történet. A gyerek ilyenkor nemcsak használja a színeket, hanem viszonyba kerül velük. A piros nem egyszerűen piros lesz, hanem erő, harag, élet, melegség vagy küzdelem. A kék nemcsak kék, hanem távolság, mélység, csend, hideg vagy nyugalom. A sárga lehet fény, öröm, szétáradás. A lila lehet varázslat, bánat, átalakulás. A fekete pedig nem feltétlenül „rossz”; sokszor csak azt mutatja, hogy valami súlya van.

A festést nagyon szépen lehet mesével kísérni. Nem úgy, hogy megmondjuk, mit kell festeni, hanem úgy, hogy képet adunk a mozdulatnak. Például el lehet mesélni, hogy a piros és a kék egy napon harcban álltak egymással. Mindketten sereget építettek, egymással szemben sorakoztak, és először csak távolról figyelték egymást. Aztán elindultak. Kergették egymást a papíron, néha csak a szélük ért össze, néha nagyobb foltokban találkoztak. Egyre közelebb kerültek, egyre jobban összekeveredtek, míg végül már nem lehetett megmondani, hol végződik a piros és hol kezdődik a kék. Amikor a két szín végül megállt, ámulva vették észre, hogy egyikük sem maradt ugyanaz. És ott állt előttük a lila.

Egy ilyen mese nem magyarázza túl a színkeverést, mégis megérteti. Nem oktat, hanem élményt ad. A gyerek nem azt hallja, hogy „pirosból és kékből lila lesz”, hanem átéli, hogy két különböző erő találkozhat, küzdhet, összegabalyodhat, és a végén valami új születhet belőlük. Ez nemcsak színtan. Ez életismeret is. Mert a gyerekek belső világában is vannak harcban álló érzések. Szeretnék és nem szeretnék. Dühösek és szomorúak. Vágynak valamire, de félnek is tőle. A festés megengedi, hogy ezek ne azonnal szavak legyenek, hanem előbb színek.

A temperamentumoknál különösen izgalmas, hogyan jelennek meg a színek és a festésmód. A kolerikus gyerek képein gyakran erős, élénk, határozott színek jelennek meg. A piros, a vörös, a narancs, a kontrasztos, keményebb foltok nagyon otthonosak lehetnek számára. Nem ritka, hogy erősen nyomja az ecsetet, nagy mozdulatokkal dolgozik, gyorsan dönt, és az egész képben van valami lendület, ütközés vagy akarat. Ez nem baj. Nem kell azonnal „lágyítani”, nem kell megijedni attól, hogy a kép erős. A kolerikus gyereknek sokszor éppen az segít, ha az ereje megjelenhet a papíron, de közben keretet kap. Nagy papír, kevés, jól kiválasztott szín, határozott kezdés. Nem mindent egyszerre, hanem egy folyamatot, amelyben az ereje nem robban szét, hanem formát kap.

A szangvinikus gyerek festése egészen más lehet. Nála a színek könnyen szállnak, váltakoznak, lebegnek. Sokszor légiesebb, könnyedebb színeket használ, de az is előfordulhat, hogy mindenbe belekap: egy kis rózsaszín, egy kis sárga, egy kis kék, egy kis zöld, aztán már jön is a következő ötlet. A képe lehet színes, vidám, mozgalmas, de akár összecsapottnak is tűnhet, mert a szangvinikus gyerek gyorsan kapcsolódik az új ingerhez, és nehezebben marad egy folyamatban. Nála a festés akkor segít, ha nem fojtjuk el ezt a könnyedséget, de nem is árasztjuk el túl sok lehetőséggel. Két-három szín, egy mese, egy egyszerű mozgás, például szálló madarak, szélben mozgó virágok vagy találkozó színek sokkal jobban megtartják, mint egy hatalmas eszközkészlet.

A melankolikus gyerek képein gyakran átjön a hangulat mélysége. Megjelenhetnek sötétebb tónusok, fekete, szürke, lila, mély kékek, komolyabb árnyalatok. A képben sokszor van valami belső történés, valami súly, amit nem feltétlenül kell azonnal vidámabbá tenni. A felnőtt könnyen megijed: miért ilyen sötét, miért ilyen szomorú, miért nem fest napocskát? De a melankolikus gyereknek sokszor éppen az a segítség, ha a szomorúságának lehet helye. Nem kell rögtön kivezetni belőle, nem kell átfesteni sárgára. Inkább figyelni kell, hogy a képben van-e mozgás, van-e átmenet, van-e valami, ami oldja a nehézséget. A melankolikus gyerek festésénél a felnőtt csendes jelenléte különösen sokat számít. Nem az elemzés, nem a kérdezgetés, hanem az, hogy a gyerek érezze: amit belül hordoz, az nem ijeszti meg a szülőt.

A flegmatikus gyerek festése sokszor nagyobb, összefüggőbb felületekben jelenik meg. Lehet belőle egy nagy massza, amelyben lassan keverednek a színek, vagy ritmikusan ismétlődő minták, mintha bálnák úsznának a vízben. Hullámok, folyamatos formák, ismétlődő mozdulatok, nagyobb színmezők. Nála a festés gyakran nem drámai, hanem áramló. Ha megérkezik bele, sokáig benne tud maradni. De nehezen indulhat el, és könnyen el is kényelmesedhet egyetlen mozdulatban. Neki nem sürgetés kell, hanem finom mozdítás. Egy mese, amelyben valami lassan elindul. Egy vízben úszó forma, egy vándorló felhő, egy ismétlődő hullám. A flegmatikus gyereknél a festés akkor segít, ha nem hagyja teljesen állóvízzé válni a képet, de nem is rángatja ki a saját tempójából.

Fontos azonban újra és újra kimondani: a festésnél nem a művészi érték a lényeg. Nem az számít, hogy „szép” lett-e. Nem az, hogy felismerhető-e. Nem az, hogy a szülő büszkén kiteheti-e. A festés nem vizsga. A gyerek képe nem dekorációs termék, hanem folyamatnyom. Azt mutatja meg, hogy a gyerek hogyan volt jelen abban az időben, amikor festett. Volt-e benne erő, kapkodás, bánat, öröm, ismétlés, kísérletezés, megnyugvás, szétesés vagy összerendeződés.

Ha kíváncsi vagy, a saját gyereked melyik működéshez áll közelebb, a temperamentumteszt segíthet elindulni. Nem címkét ad, hanem támpontot ahhoz, hogy jobban észrevedd, mi fárasztja, mi rendezi, hogyan kapcsolódik, és milyen módon dolgozza fel az élményeit. A festésnél ez különösen jól látható, mert a gyerek sokszor hamarabb mutatja meg a működését a színekkel, mint szavakkal.

A festés akkor válik valódi segítséggé, ha a körülmények is megtartják. Ez pedig praktikus kérdés is, nem csak pedagógiai. Egy festős alkalom nem abból áll, hogy elővesszük a festéket, aztán majd lesz valahogy. A festéshez előkészítés kell: asztalvédelem, ruhavédelem, víz, rongy, jó papír, megfelelő eszközök, hely a kész képeknek, és utána takarítás. Érdemes úgy számolni, hogy egy időegység festéshez legalább két időegység előkészítés és rendrakás társul. Ez nem baj, csak tudni kell róla. Ha ezt nem vesszük figyelembe, akkor a festés könnyen felnőttidegességgé válik, és éppen azt veszíti el, amiért elővettük volna.

A gyerekeket ebbe fokozatosan be lehet vonni. Először csak annyira, hogy hozzák a rongyot, segítsenek leteríteni az asztalt, a végén tegyék a helyére az ecsetet. Később már ők is tudhatják, mit hol találnak, hogyan kell vizet cserélni, hova kerül a vizes papír, melyik ruha lehet festős ruha. Körülbelül tízéves kor körül sok gyerek már önállóan is képes lehet előkészíteni és elpakolni egy festős helyzetet, ha a rendszer világos és elérhető. Nem azért, mert „nagy már”, hanem mert megtanulta a folyamatot.

Ez a része legalább olyan fontos, mint maga az alkotás. Mert a gyerek nemcsak festeni tanul, hanem azt is, hogy az alkotásnak következménye van. Anyaggal dolgozunk, tehát gondoskodunk róla. Használjuk az eszközt, tehát megtisztítjuk. Teret foglalunk, tehát visszarendezzük. Ez nem büntetés, hanem a folyamat része. Ahogy a zene után elcsendesedünk, a játék után elpakolunk, úgy a festés után is visszatérünk a rendbe.

A színekkel való bánás pénzügyi kérdés is lehet, bármilyen furcsán hangzik. Nem feltétlenül attól lesz jó a gyerek alkotókörnyezete, hogy sok mindent veszünk. Sőt, gyakran éppen a kevesebb, jobb minőségű eszköz ad többet. Egy jó kréta, jó ceruza vagy jó festék egészen más élményt ad, mint egy hatalmas, de gyenge készlet. Ez ugyanaz a gondolkodás, amelyről a pénzügyi oldalamon is írok: nem mindenből több kell, hanem abból érdemes jobbat választani, ami valóban számít.

A tér szintén meghatározó. Egy festősarok nem attól működik, hogy látványos vagy Pinterestre való, hanem attól, hogy használható. Ha minden elöl van, az fáraszthat. Ha semmi nincs kéznél, az megakaszt. A jó tér megtartja a tevékenységet: van hely az eszközöknek, van hely a mozdulatnak, van hely a félkész munkának. Most, amikor a saját életemben is házeladás, költözés és felújítás előtt állok, különösen erősen foglalkoztat, hogyan hat ránk a tér, amelyben élünk. Erről a Substacken írok majd részletesebben, valós helyzeteken keresztül.

A festés akkor segít, ha nem plusz elvárásként érkezik a gyerek életébe, hanem feldolgozási lehetőségként. Ha nem azt várjuk tőle, hogy készítsen valami szépet, hanem megengedjük, hogy valami történjen a papíron. Lehet, hogy a piros és a kék harcolni kezd. Lehet, hogy minden összefolyik. Lehet, hogy egy nagy szürke folt lesz az egész. Lehet, hogy ritmusos hullámok ismétlődnek egymás után. Ezek nem hibák. Ezek nyomok.

Ha a temperamentumok működéséről mélyebben is olvasnál, az A temperamentumok című könyvben részletesen írok arról, hogyan gondolkodnak, éreznek, cselekszenek és reagálnak másképp a gyerekek. Nem azért, hogy beskatulyázzuk őket, hanem hogy ne ugyanazt várjuk mindegyiküktől. A színekhez, az alkotáshoz és a fáradáshoz való viszonyukban is sok minden láthatóvá válik.
 

Talán ezért érdemes a festést nem a „hasznos elfoglaltságok” közé sorolni. A festés nem egyszerűen leköti a gyereket. Jó esetben átvezeti valamin. Segít neki megmutatni, ami benne van, anélkül, hogy azonnal meg kellene neveznie. És néha nekünk, felnőtteknek is segít abban, hogy ne csak azt nézzük, milyen lett a kép, hanem azt is, milyen úton jutott el oda a gyerek.

Mert a festésben nem a kész kép a legfontosabb.

Hanem az, ami közben történik.